A legtöbben úgy élik mindennapjaikat, mint egy robot. Megelégszenek azzal, hogy a testük működik, sőt természetesnek veszik ezt, és semmit nem tudnak a belső folyamatokról. Ha csak kicsit romlik el, nem foglalkoznak vele, ha nagyon, az orvosra bízzák a probléma megoldását. Sokszor hasonló a helyzet a mozgással is.
Nemrég egy szerencsétlen baleset folytán a csuklómra estem. Szerencsére megúsztam egy zúzódással, azonban napokig nem tudtam mozgatni és terhelni, bizonyos mozdulatok pedig még mindig fájdalmasak. A hasonló típusú sportsérüléseknél az első időszakban jegelni, kímélni és pihentetni kell az adott területet, utána viszont mielőbb el kell kezdeni a mozgatást, hogy az izmok, szövetek ne tapadjanak le, megmaradjon az ízület természetes mozgástartománya.
Az utóbbi időben teljesen elragadott a fascia-tudomány, úgyhogy szinte mindenhol izomláncokat látok, összefüggéseket keresek, és tesztelek. Legfőképpen magamat. 🙂
Tehát, a nagykönyvben leírtak szerint az első napon szinte mozdulatlanul tartottam a csuklómat. Estére a vállam elkezdett fájni. A folyamatos, kényszeres tartás miatt a bicepsz izmom hosszú feje teljesen beállt, olyan feszes volt, mintha gitárhúrt pengettem volna, ahogy végighúztam rajta az ujjam. Ezért a csuklómat és a karomat egy speciális kineziotape technikával beragasztottuk, aminek a segítségével az ízület egyszerre lett stabil és dinamikus (a tape megtartotta, de bizonyos mozgásszabadságot adott is). Ennek köszönhetően a bicepszem felszabadult a folyamatos terheléstől, és a vállfájdalmam órákon belül elmúlt.
A következő napokban próbáltam mozgatni minden irányba, kerestem a határokat. Aztán pedig fokozatosan elkezdtem terhelni. Minden mozdulatnál egyszerre figyeltem a csuklómban és a testem más részein keletkezett érzeteket. Észrevettem például, hogy fekvőtámasz helyzetnél az egészséges oldalamra terhelek, annak ellenére, hogy nagyobb nyomás sem okozott fájdalmat a csuklómnál. A tenyér felfele fordítása még mindig meglehetősen fáj. Bármennyire is szeretném csuklóból fordítani a kezemet, sokszor vállból, sőt egész testből kompenzálok.
Úgy tűnik a testem már automatikusan átállt egy csuklókímélő üzemmódba. Mindez néhány nap leforgása alatt.
Miközben mozgatom a kezemet, karomat, tágítom a kissé beszűkült csukló- mozgástartományomat, azon tűnődöm, hogy:
- ha néhány nap immobilizáció ilyen hatással van a testemre, akkor mondjuk egy 6 hetes gipsz milyen hatással lenne?
- ha nem figyelnék a megfelelő rehabilitációra, akkor vajon egy fél év múlva a könyökömben, a vállamban vagy valahol egészen messzi részen lenne fájdalmam a beszűkült mozgástartományú csuklóm miatt?
- ha nem éreznék fájdalmat a mozgástartományom határánál, természetesnek venném, hogy “csak” ennyire vagyok képes pl.: nem tudom elvenni a visszajárót a boltban a bal kezemmel?
- vagy egyszerűen csak megszoknám, és normálisnak tartanám azt, hogy nem tudom a tenyeremet felfele fordítani, és ha azt akarom, hogy lássam a tenyerem, nekem kellene lehajolnom érte?
Ahogy ezen elmélkedem, rájövök, hogy a mozgás szabadsága a legnagyobb szabadság, és hogy milyen sokan estek rabságba a testük börtönébe, úgy, hogy igazából nem is tudnak róla…
Te előre tudsz hajolni és megérinteni a lábujjadat nyújtott lábbal?
Ki tudod teljesen nyújtani a karjaidat a füled mellé?
Le tudsz guggolni úgy, hogy a sarkaid lenn maradnak a talajon?
Hátra tudsz nézni a kocsiban tolatásnál vagy a tükröt használod?
NYÚJTS, MOBILIZÁLJ, FIGYELJ A TESTEDRE,
HISZEN EZ AZ EGYETLEN HELY, AHOL ÉLHETSZ!
Daniel Proietto in Russell Maliphant’s Two x Two.